„…gyakran előfordul, hogy udvariasságból, tisztességből - vagy akár gyávaságból - nem mondjuk el a kendőzetlen véleményünket az ügyfélnek. … Dr. Csernus Imrét azért hívtuk meg, mert ezen a ponton nagyon sok múlik és úgy éreztük, hogy az ő formabontó hozzáállása és tapasztalata ebben példaértékű lehet a magyar tanácsadók és coach-ok számára” – olvasható a Világgazdaság oldalán a cikk.
Ahhoz, hogy fejlődni tudjon egy ember szükség van az őszinte, nyílt kommunikációra. Azonban azt gondolom, nem a tanácsadó/coach az, akinek ki kell mondani a tényeket. Az ő szerepük az, hogy az ügyfél szemét felnyissák, a problémára rávilágítsanak, és az illető maga ismerje fel és mondja ki az „igazságot”.
Hiába mondják el nekünk, hogy változtatni kellene, ha ez mi magunk még nem ismertük fel.
Mi kell ahhoz, hogy az emberek tudatosítsák magukban a problémákat, s Csernus szavaival élve, ki is mondják azokat? Elegendő, ha a doki „megmondja a magáét”? Valóban ilyen módszerek szükségesek a változáshoz?
