Állás - munka alias Személyzeti Kantin

Ezen a helyen megtalálsz mindent ami egy "személyzetis" vagy ha úgy tetszik "HR-es" fejében megfordul. Legyen az munka vagy akár magánélet, öröm vagy bánat, apró vagy mindent elsöprő gondolat. A szórakozás mellett, szakmai dolgokról is esik szó, melyben kifecsegjük műhelytitkainkat...

Tetszik?

avagy a személyzeti kantin

2010.04.01. 16:40 Bezzeg Szilvia

Hajsza az életben maradásért

Címkék: munka család magánélet önismeret psziché

A mai felgyorsult világban nehezen képzelhető el, hogy valaki nyugodt, meghitt életet éljen a saját tempójában. Egy olyan világra gondolok, ahol nem a határidők, megbeszélések, eredmények, számok és eredmények teljesítése, a folyamatos pörgés és rohanás uralja az életet, hanem marad idő a jelen megélésére és élvezésére. Ahol van idő az én-re, a te-re és a mi-re. Csak az én világomba fér bele ez az idea, vagy megvalósítható az álomkép?

Olvastam egy cikket erről, megosztom veletek:

"A nyugati ember manapság egy eszelős sebességgel forgó mókuskerékben él. Ő hajtja és abban bízik, hogy előbb-utóbb majd csak a tetejére kerül. De mindig az alját tapossa. Csak a kerék fordul a talpa alá, neki nem sikerül följutnia. A hinduk úgy hívják ezt az önmagunkat utolérni nem tudó körforgást, hogy szamszára. Ez az életnek, a születésnek és a halálnak a kereke. Az ősi hagyomány egyik alapfogalma.

 

Ha az örökkévalóságból az időbe lépsz, máris a mulandóság kerekén forogsz….Kitavaszodsz, kibomlik virágod, elhervadsz, meghalsz, magod újra csírázik, kibukkan, kitavaszodsz, virágod kibomlik, elhervadsz….satöbbi, satöbbi.
Az embernél ez a folyamat lelki célokkal is telítődik: pörgetjük a kereket abban a mulatságos tévhitben, hogy fölfelé megyünk – úgy hívjuk: „fejlődés” – de csak egy helyben futunk, s körülöttünk hol kivilágosodik, hol besötétedik. A létkerék pedig egyre gyorsabban forog. Mostanában már olyan gyorsan hajtjuk, hogy elszédülünk tőle. Tántorgunk, szédülünk, véres a talpunk. Ezt nevezzük „felgyorsult élet”-nek. Abban a tévhitben tartjuk magunkat, hogy ha nagyon rohanunk, olyan eszeveszett sebességgel, hogy az arcunk eltorzul a süvítő ellenszéltől, akkor – ha nehezen is, de – végre a kerék tetejére érünk. Valaha az évszázadokat, ma már a napokat számoljuk. Tíz percet késtél – és milliókat buktál a tőzsdén. „Versenyszférában” élünk, „növekedésről”, „hajtásról” beszélünk – a ráérő idő elfogyott. Mondjuk is, hogy „pörgős” életet élünk, „rohanunk”, „kavarunk” – mintha sejtenénk a hindu létkerék szimbólumát.
Mókusok vagyunk.
De hogy hova futunk és miért? Erre nincs felelet.
A mai embernek nincs ideje.
Elfogyott.
A mókuslélektant feltétlenül meg kell ismerned, mivel Mókus-korban élünk, és mókusok vagyunk.
A taoista bölcsek azt mondták: a Lét titka nem a kerék tetején, hanem a mozdulatlan közepében van. Ott lakik a mozgató. Vagyis lényünk közepén, szellemi valónk szívében örök béke van.
Nyugalom.
Most is.
Benned is…bennem is.
Csak nem éljük át.
Minél távolabb kerülünk tőle – vagyis lényünk magjától -, annál gyorsabban rohanunk. A kerék peremén már olyan eszeveszett a forgás, hogy szinte kirepülnek a fogaink.
Minél távolabb élsz a benned lakó Istentől, annál gyorsabban kell futni.
De ki forgatja a kereket?
Te magad.
Mert ahogy a centrumból kilépsz – máris forogsz.
Márpedig kilépsz, mert az élet szétpörgésből áll – az örvény a teremtéssel együtt született, amikor szikraként kipattantál a centrumból, a azóta forogsz a centripetális és centrifugális erők táncában.
A centrumban – léted szívében – csend van.
Időtlenség.
Oda visszatalálni csakis meditatív állapotban lehet. Nem könnyű, mert olyan, mintha egy hurrikán szemét keresnéd – ha rátalálsz megéled, hogy az örvény közepén teljes nyugalom van. De ahogy távolodsz tőle, egyre zaklatottabb, hajszoltabb leszel és fogy az időd.
Mi készteti benned a mókust rohanásra?
Ráadásul egyre űzöttebb rohanásra?
Egyetlen mondattal lehet rá válaszolni.
Mert elvesztettem aranykori boldogságomat.
És keresem.
Elkezdek futni, mert sehol sem jó és azt hiszem, hogy a jövőben majd jó lesz. Ha üldözöm, előbb-utóbb majd elkapom valahol a Célt, s akkor megnyugszom s boldog leszek. De ez sohasem történik meg. Elérem amit akarok – s rájövök hogy „nem az”. Sorozatos csalódások érnek, s mivel a jelenemmel mindig elégedetlen vagyok – rohanok a jövőbe.
Majd ott!

Ahhoz súlyos baj kell, rendszerint kéz- és lábtörés, vagy más komoly sorscsapás, betegség vagy baleset, hogy leálljak végre és normális emberritmusra éljem az életemet. A nagyon fontos dolgokat rendszerint a kórházban beszéljük meg, a traumatológián, mert ott végre van figyelmünk egymásra: nem rohanunk.
Ma is nosztalgiával emlékszem azokra a boldog hónapokra, amikor medencegipszben araszolgattam az utcán a megálló felé. Derűsen. Békésen. Komótosan. Egyáltalán nem zavart, ha láttam, hogy elmegy az orrom előtt a villamos. Akkor még tudtam, hogy az „nem az én villamosom” volt. Az „én villamosom” a következő villamos volt: az sohasem ment el.
De ahogy meggyógyultam: futni kezdtem, s átkoztam a vezetőt, ha nem várt meg.
A mókus sohasem lehet boldog. Nem tud megérkezni, mert ha megérkezik valahová, nem találja ott, amit igazán várt és máris rohan tovább.
Boldogság, harmónia, békesség, szeretet, elégedettség – ezek csak szép szavak, melyek a mókus lelki szemei előtt lebegnek, valójában amit keres, az Önmaga.
Oda azonban – maga felé – nem lát.
Mert az belül és középen van.
Szemét fölfelé fordítja: majd ott! Majd a kerék tetején, a csúcson mindent elér és boldog lesz végre, de mivel mindig odalent tapos és ha csak egy kicsit följebb tipor, máris visszabillen alulra, azt hiszi, a kudarc attól van, hogy nem fut elég gyorsan.
Ez a komédia poénja. Minél céltalanabb az élete valakinek annál jobban „hajt”.
Ez a Mókus-szótár főszava.
„Hajtunk”.
„Pörgünk”.
„Növekszünk”.
A Mókus nem ér rá élni.

Tudom, hogy ezzel semmi újat nem mondtam Neked. Csak azért írtam le, hogy lássuk mindketten: amit élünk az nem természetes. Magamnak is összegeztem a helyzetet, mert így, amikor visszanéz a papírról az életem, azonnal fölismerem, hogy ez őrület! Amikor élem: nem. Mert megszoktam. Amit az ember él, ahhoz hozzászokik és természetesnek tartja még akkor is ha kellemetlen.
„Ilyen az élet” – legyintünk.
Nem ilyen.
Ilyen csak a bolondok élete..."


7 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://allas-munka.blog.hu/api/trackback/id/tr501887232

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Váraljay Gabriel 2010.04.01. 20:01:16

Jó cikk! Nem tudok mit hozzáfűzni. Így van jól, ahogy van. :-)

Ketszeri 2010.04.01. 21:09:45

Csak egyetérteni lehet!

Fight clubot idézni kicsit gáz, mégis:

You're not your job.
You're not how much money you have in the bank. You're not the car you drive.
You're not the contents of your wallet.
You're not your f*ing khakis.
You're the all-singing, all-dancing crap of the world.

Azért ne gyújtsátok fel a lakásom :))

rilievo 2010.04.02. 11:55:49

Alapvetően tetszett a cikked, mert lényeges problémát feszeget, ami tönkretesz bennünket, s nem lehet egy „ja, tényleg!” röpke felismeréssel megoldani. De hagy legyek egy kicsit pesszimista (vagy inkább: realista). Amiről itt szó van, s alternatíváját nyújthatná a eltorzult nyugati életszemléletnek, az a keleti filozófiák és mentalitás, amelyek a maguk valójában nem hiszem hogy vonzóak és érthetőek a számunkra. A legtöbbször csupán arról van szó, hogy ezeknek egy a nyugati ember számára is emészthetővé tett kivonatát kínálják megoldás gyanánt. Az ember ilyenkor örül, hogy milyen jó és mennyire más, de többnyire csak fűszerezni akarja vele megszokott életszemléletét. Vagyis a mélyben ugyanazon céloknak szolgál csak egy kicsit másként – mondjuk egy picit lassabban szalad a mókuskerékben. Annál mélyebben van ez az egész konfliktus, hogy egy kis gondolkodásmód-frissítéssel orvosolni lehetne. Elég ha csak magunkra nézünk (nyugati civilizációnkra). Pedig régóta ismerjük már ezeket a gondolatokat. Nem oly rég Popper (a pszichológus, Sárival a keletkutatóval készült közös műsorban) elmondta, hogy meggyőződése, hogy a nyugati kultúra nem képes magáévá tenni a keleti eszméket, egyszerűen nem jelentenek megoldást a számára. Ezek a gondolatrendszerek nem megoldások a MI életünkre, ezek a valósághoz való teljesen más viszonyulásból fakadnak. Számomra vonzó gondolatok egyébként, hogy például „lényünk közepén örök béke van”, vagy „a bennünk lakó Isten” de mondja meg nekem valaki: érteni és élni is képes e szavakat? A nyugati civilizáció a szavak igazságtartalmába, vetett hitét is feladta. A hasonló kijelentésekkel valójában a jelentés illúzióját teremtjük meg csupán, vagyis magunkat is becsapjuk. Gondoljunk bele: milyen objektív realitásra utaló jelentést hordoznak e szavak a számunkra, milyen bizonyosságot? Merthogy az lenne képes valósággal megváltoztatni életünket, nem a szavakkal való játék. Valaki nagyon találóan szemantikai misztikának hívta ezt, Popper egyszerűen „filléres misztikáknak”. Ezek érzelmeket és élményeket kínálnak, ami persze lehet nagyon intenzív is, de nem erre van szükségünk. Ennél több kellene. Valódi megoldás kellene. Nem szaporítom tovább a szót, s egyáltalán nem negatív hangot akartam megütni, épp ellenkezőleg, arra szeretnék utalni, hogy a baj mélyebben van, olyannyira, hogy az említett pszichológus a kérdésre, miszerint mi lenne képes a nyugati kultúra hanyatlására megoldást nyújtani, csak széttárta a kezét…

bezzegszilvia · http://allas-munka.blog.hu/ 2010.04.02. 12:32:57

@rilievo:
Köszönöm az építő hozzászólásodat! Nem érzek benne negatív kicsengést. :)
A keleti kultúra integrálása a nyugati eszmébe (és fordítva) nehezen valósítható meg, de talán nem is lehetetlen.
Mi jelenthet tartós és valós megoldást? A választ én magam se tudom... Azt gondolom, először magunkba kell nézni, megtalálni és felismerni azokat az értékeket, eszméket, igényeket, amelyek fontosak számunkra, s amennyire ez lehetséges, az életünket ennek megfelelően alakítani. Első lépésként tegyük meg, hogy szánunk magunkra is időt. Ennek nem kell persze nárcizmusba átcsapnia ;)
Ha naponta teszünk magunkért, elégedettebbek leszünk. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Az apró örömök épp úgy fontosak. Aki elégedett(ebb) önmagával, az mások felé is az lesz :)

Niki75 2010.04.02. 15:41:01

Szerintem a mi megoldásunk az lehet, ha találunk valamit, ami maximálisan kikapcsol. És arra muszáj rendszeresen időt szánnunk. Nekem mondjuk ilyen egy jó film, moziban megnézve, vagy egy jó kiállítás - ezek ki tudják zárni a külvilágot, és az ember ezáltal kicsit kiszakad a mókuskerékből. Van olyan ismerősöm, felsővezető, aki gürcöl egész évben, és évente egyszer elmegy valami extrém helyre, egyedül. Mondjuk hegyet mászni. Szerintem a nyugati embernek ez lehet a megoldás. Persze kérdés, hogy talál-e olyan dolgot, ami valóban kikapcsolja, és szán-e erre valóban időt...

Floridus 2010.05.09. 16:40:10

Szerintem a társas kikapcsolódások sokkal fontosabbak. Amikor van időnk arra, hogy meghívjuk a barátokat és időt töltsünk velük. A rendszeresség is fontos. Az ünnepek megünneplése! A gyerekeknek megtanítani, hogy a pillanatok, az öltözködés egyes helyzetekhez, ünnepnapokhoz... más és más. Ha belenövünk egy olyan kultúrába, ahol mindennek meg tudjuk adni a módját, mindennek helye van.
"...ha délután négykor érkezel én már háromkor díszbeöltöztetem a szívemet..."
Feleezettől függetlenül az egyházi ünnepek rendje... a böjtölés és a vigadozás ideje...
De valóban igaz, hogy a belső harmónia, a lélek rendje a szívünk díszbe öltöztetése a legfontosabb.
Frissen láttam az Avatar c. filmet a héten, de a természettel való együttélés is ebbe a gondolatmentbe illik...