A mai felgyorsult világban nehezen képzelhető el, hogy valaki nyugodt, meghitt életet éljen a saját tempójában. Egy olyan világra gondolok, ahol nem a határidők, megbeszélések, eredmények, számok és eredmények teljesítése, a folyamatos pörgés és rohanás uralja az életet, hanem marad idő a jelen megélésére és élvezésére. Ahol van idő az én-re, a te-re és a mi-re. Csak az én világomba fér bele ez az idea, vagy megvalósítható az álomkép?

Olvastam egy cikket erről, megosztom veletek:

"A nyugati ember manapság egy eszelős sebességgel forgó mókuskerékben él. Ő hajtja és abban bízik, hogy előbb-utóbb majd csak a tetejére kerül. De mindig az alját tapossa. Csak a kerék fordul a talpa alá, neki nem sikerül följutnia. A hinduk úgy hívják ezt az önmagunkat utolérni nem tudó körforgást, hogy szamszára. Ez az életnek, a születésnek és a halálnak a kereke. Az ősi hagyomány egyik alapfogalma.

Ha az örökkévalóságból az időbe lépsz, máris a mulandóság kerekén forogsz….Kitavaszodsz, kibomlik virágod, elhervadsz, meghalsz, magod újra csírázik, kibukkan, kitavaszodsz, virágod kibomlik, elhervadsz….satöbbi, satöbbi.
Az embernél ez a folyamat lelki célokkal is telítődik: pörgetjük a kereket abban a mulatságos tévhitben, hogy fölfelé megyünk – úgy hívjuk: „fejlődés” – de csak egy helyben futunk, s körülöttünk hol kivilágosodik, hol besötétedik. A létkerék pedig egyre gyorsabban forog. Mostanában már olyan gyorsan hajtjuk, hogy elszédülünk tőle. Tántorgunk, szédülünk, véres a talpunk. Ezt nevezzük „felgyorsult élet”-nek. Abban a tévhitben tartjuk magunkat, hogy ha nagyon rohanunk, olyan eszeveszett sebességgel, hogy az arcunk eltorzul a süvítő ellenszéltől, akkor – ha nehezen is, de – végre a kerék tetejére érünk. Valaha az évszázadokat, ma már a napokat számoljuk. Tíz percet késtél – és milliókat buktál a tőzsdén. „Versenyszférában” élünk, „növekedésről”, „hajtásról” beszélünk – a ráérő idő elfogyott. Mondjuk is, hogy „pörgős” életet élünk, „rohanunk”, „kavarunk” – mintha sejtenénk a hindu létkerék szimbólumát.
Mókusok vagyunk.
De hogy hova futunk és miért? Erre nincs felelet.
A mai embernek nincs ideje.
Elfogyott.
A mókuslélektant feltétlenül meg kell ismerned, mivel Mókus-korban élünk, és mókusok vagyunk.
A taoista bölcsek azt mondták: a Lét titka nem a kerék tetején, hanem a mozdulatlan közepében van. Ott lakik a mozgató. Vagyis lényünk közepén, szellemi valónk szívében örök béke van.
Nyugalom.
Most is.
Benned is…bennem is.
Csak nem éljük át.
Minél távolabb kerülünk tőle – vagyis lényünk magjától -, annál gyorsabban rohanunk. A kerék peremén már olyan eszeveszett a forgás, hogy szinte kirepülnek a fogaink.
Minél távolabb élsz a benned lakó Istentől, annál gyorsabban kell futni.
De ki forgatja a kereket?
Te magad.
Mert ahogy a centrumból kilépsz – máris forogsz.
Márpedig kilépsz, mert az élet szétpörgésből áll – az örvény a teremtéssel együtt született, amikor szikraként kipattantál a centrumból, a azóta forogsz a centripetális és centrifugális erők táncában.
A centrumban – léted szívében – csend van.
Időtlenség.
Oda visszatalálni csakis meditatív állapotban lehet. Nem könnyű, mert olyan, mintha egy hurrikán szemét keresnéd – ha rátalálsz megéled, hogy az örvény közepén teljes nyugalom van. De ahogy távolodsz tőle, egyre zaklatottabb, hajszoltabb leszel és fogy az időd.
Mi készteti benned a mókust rohanásra?
Ráadásul egyre űzöttebb rohanásra?
Egyetlen mondattal lehet rá válaszolni.
Mert elvesztettem aranykori boldogságomat.
És keresem.
Elkezdek futni, mert sehol sem jó és azt hiszem, hogy a jövőben majd jó lesz. Ha üldözöm, előbb-utóbb majd elkapom valahol a Célt, s akkor megnyugszom s boldog leszek. De ez sohasem történik meg. Elérem amit akarok – s rájövök hogy „nem az”. Sorozatos csalódások érnek, s mivel a jelenemmel mindig elégedetlen vagyok – rohanok a jövőbe.
Majd ott!

Ahhoz súlyos baj kell, rendszerint kéz- és lábtörés, vagy más komoly sorscsapás, betegség vagy baleset, hogy leálljak végre és normális emberritmusra éljem az életemet. A nagyon fontos dolgokat rendszerint a kórházban beszéljük meg, a traumatológián, mert ott végre van figyelmünk egymásra: nem rohanunk.
Ma is nosztalgiával emlékszem azokra a boldog hónapokra, amikor medencegipszben araszolgattam az utcán a megálló felé. Derűsen. Békésen. Komótosan. Egyáltalán nem zavart, ha láttam, hogy elmegy az orrom előtt a villamos. Akkor még tudtam, hogy az „nem az én villamosom” volt. Az „én villamosom” a következő villamos volt: az sohasem ment el.
De ahogy meggyógyultam: futni kezdtem, s átkoztam a vezetőt, ha nem várt meg.
A mókus sohasem lehet boldog. Nem tud megérkezni, mert ha megérkezik valahová, nem találja ott, amit igazán várt és máris rohan tovább.
Boldogság, harmónia, békesség, szeretet, elégedettség – ezek csak szép szavak, melyek a mókus lelki szemei előtt lebegnek, valójában amit keres, az Önmaga.
Oda azonban – maga felé – nem lát.
Mert az belül és középen van.
Szemét fölfelé fordítja: majd ott! Majd a kerék tetején, a csúcson mindent elér és boldog lesz végre, de mivel mindig odalent tapos és ha csak egy kicsit följebb tipor, máris visszabillen alulra, azt hiszi, a kudarc attól van, hogy nem fut elég gyorsan.
Ez a komédia poénja. Minél céltalanabb az élete valakinek annál jobban „hajt”.
Ez a Mókus-szótár főszava.
„Hajtunk”.
„Pörgünk”.
„Növekszünk”.
A Mókus nem ér rá élni.

Tudom, hogy ezzel semmi újat nem mondtam Neked. Csak azért írtam le, hogy lássuk mindketten: amit élünk az nem természetes. Magamnak is összegeztem a helyzetet, mert így, amikor visszanéz a papírról az életem, azonnal fölismerem, hogy ez őrület! Amikor élem: nem. Mert megszoktam. Amit az ember él, ahhoz hozzászokik és természetesnek tartja még akkor is ha kellemetlen.
„Ilyen az élet” – legyintünk.
Nem ilyen.
Ilyen csak a bolondok élete..."